Sütistop

Részemről betiltanám, és érthetetlen, hogy Zágrábban hogy juthat egyáltalán szóhoz a Fornetti. Na persze ez a hasfájdító, sületlen rettenet itt nem harapózott el olyan mértékben, ahogy otthon, de puszta jelenléte a pékségek világfővárosában enyhén szólva is botrány.

Természetesen nem vettem belőle, viszont ha így folytatom a gyakran egyébként kényszerű egyéb pékséglátogatást, lassan teljes sütistopot kell elrendelnem, és nemcsak hétvégére.

A zágrábi utca ugyanis a következőféle üzletek boldog ritmusából áll össze érzéki, műholdakkal nem letapogatható topográfiává: cipőbolt, kávézó, kávézó, pékség, ékszerész, cipőbolt, pékség pékség pékség ékszerész. Vagy máskor: kávézó, kávézó, kávézó, kávézó/ kávézó, pékség, pékség, cipő, pékség, ékszerész, cipő, pékség. Cukrászda! Ritkábban: kultúrcikk és könyvesbolt.

Vagyis nincs szükség illatmarketingre ahhoz, hogy pofonegyszerűen eltaláljunk a legközelebbi sarokra, és ott akár a legjelentéktelenebb lyukban ránk köszöntsön a sütimennyország. Ez igazán klassz és örömteli addig, amíg észre nem vesszük a kirakatokban tükröződve, hogy a saját hasunk is aranyosan kelni kezdett, mint egy szép fehér tészta (fehérliszt és élesztő túltolerancia). Az embargó idejének pontosabb meghatározásáig azonban néhány további intim részletet is szeretnék megosztani a SÜTIRŐL.

A bevezetés szükségességének felismerése előtt valamivel, hogy, hogy nem, még pont kóstoltam a top túróspitét ever. Gyereknapon, a Maksimir park főbejáratától úgy 80 méterre, farkaséhesen találtam a világ legunalmasabbnak látszó pékségében. A titka valószínűleg az volt, ami a Mc Donalds’s burgereknek: a rengeteg zsír, amitől mindent sokkal finomabbnak érzünk. Látszik a képen, hogy a papírzacskót is kezdi átitatni - otthon a felénél abbahagytam volna az evést, de az omlósságától és a túró ízétől majdnem leolvadtam a járdára a gyönyörűségtől; úgyhogy az abbahagyás valószínűségét teljesen kizárhattuk. (Sajnos telefonnal fényképezve a részletek nem elég omlósak.)

Amikor megkérdeztem a múlt héten a cukrászdában (amit egy váratlan fordulattal úgy hívtak, hogy “Hänsel und Gretel Healthy Sweets” - több is van belőle a városban, Ivica i Marica néven is), hogy melyik itt a legkedveltebb áru, a lány határozottan egy Mađarica (= magyar lány) nevű csokitortára bökött. Aminél jobb se kellett ajándékba Domagojnak, aki végigállta velem a sort a tartózkodási engedélyért, ami amúgy nem is kell. Kiderült, hogy az a kedvence: jólvan akkor! Isteni cucc, de hogy healthy lenne? Különben Hänselék idióta, osztrák népviseletre hajazó jelmezbe öltöztetik az alkalmazottaikat. Az enteriőrrel együtt olyan az élmény, mintha megérkeznél a boszorkány háza helyett a hupikék törpikék otthonába, ami szintén nem vall egészséges lelkivilágra, de ahogy a magyar cukrászoknak a Nagy-Magyarországokat a falon, úgy nekik is elnézem ezt a kis hülyéskedést, amennyiben fantasztikus sütiket csinálnak.

A pocaknövesztés tényének megállapítása után viszont már csak és kizárólag kulturális diplomáciai alapon mehettem el a Vincek cukrászhoz (neki is több üzlete van), hogy kipróbáljam a fagyit. Vincekről azt kell tudni, hogy annyira katolikus, hogy vasárnap egész egyszerűen nem nyit ki. Tőle az ünnepnapi korzózó tömeg oda menjen fagyizni, ahol tejet kapni, vagy ilyesmi. Vagy ahova akar. A csokibevonatért azonban hétköznap se kell felárat fizetni. Tök menő! A fagyi 8/10 pontos volt.
 
Túl sok “healthy” foodról attól tartok, a későbbiekben sem fogok beszámolni, a sütiktől eltekintve sem, de legalább látszólag (meg azok kedvéért, akiket már lesokkolt ennyi cukor) röviden áttérek az aranyárban kapható gyümölcsökre, mint sütialapanyagokra.



Az évnek ebben a szakában szerencsére epres standok lepik el a forgalmasabb kereszteződéseket, és tényleg kizárólag epret, azaz földiepret, azaz szamócát árulnak (ha valaki megkérdezi, hogy “az nem az erdőben nő?”, azt a sarokba állítom). Jó, néhánynál van alma is, de nem ez a jellemző. Általában ül az árnyékban egy lány, és olvas, vagy egy férfi, aki beszélget az arra járó öregekkel. Érdekes látvány, és ahogy megy le az ár, úgy leszek én egyre vidámabb. (A képek helyszínei: Trg Zrtava Fašizma, főpályaudvar, Muzej Suvremene Umjetnosti).



 

Fogni Zágrábot

A múzeumban azzal mutatkoztam be, hogy két nap lézengés után két napig be sem mentem, és inkább megírtam a szakdolgozatomat. Azóta se sokat láttak, mert részben az ő különféle hisztijeik vagy tudatlanságuk nyomán például telefonszámot és telefont intéztem, idegenrendészeten rendezték a soraimat (halálra rémítés és fejcsóválás után folyékony hibajavítóval, just like home), és négyszer mentem a helyi BKV különféle irodáiba diákkártya ügyben, míg végre tegnap meglett. Annyi viszontagság és baszakodás után az irodán, kint a bódéban ülő hölggyel aztán kellemesen elcsevegtünk németül, mint két normális ember, és még a teljesen máshol vett, felesleges jegyeimet is visszaváltotta.

Felfedeztem ezeket a dolgokat:
- hihetetlenül vicces, hogy mennyi délszláv szót használunk a magyarban, és mit sem sejtünk erről, a horvátok meg pláne tesznek rá (pedig, pedig)
- a horvátok, legalábbis itt fönt, nagyjából ugyanúgy viselkednek és ugyanúgy is néznek ki, mint a magyarok, kivéve, hogy szerintem mi egy kicsit kattantabbak és így izgalmasabbak vagyunk, itt viszont cserébe nincs büdös ember a villamoson
- a horvátok egy része darált húson és kelt tésztán kívül mást is eszik
- a horvátok reggeltől hajnalig tömegesen hömpölyögnek az utcán, valószínűleg ezért van mindenhol olyan nagy hely építve - ettől függetlenül mindig arra mennek, amerre a legrövidebb (és elsodorják a térképemet).

A kaja döbbenetesen drága, erre valahogy nem emlékeztem. A legtöbb dolog nagyjából kétszer annyiba kerül, mint otthon, főleg a zöldség-gyümölcs és az édesség brutális, de kenyeret is nehéz venni 300 Ft alatt, egy doboz sör minimum 300 Ft. Úgyhogy Lino maci egyelőre csak kacsintgat rám a polcról, hiába akcija, előbb még meg kell tanulnom itt a túlélési praktikákat. Mindenesetre errefelé nem téma az a jelző, hogy “olcsó”: a belvárosban szinte bármi pontosan ugyanannyiba kerül, mint a lakótelepen, és nincs különbség a nagyobb Konzum és a sarki kisbolt árai között sem. És ez nagyon érdekes.

A nagyapám mondta régen, hogy néha fogni lehet Zágrábot, és a zágrábi tévéadóra gondolt. Kíváncsi lennék, mit szólna, hogy ide jöttem, Jugóba. Vagy ez már akkor sem Jugó volt? És vajon fogni fogom egyáltalán az adást?

A szobámból ezeket látom: zágrábi TV-torony, Medvedgrad, L’Oreal.